Az első nap (hétfő)
Annak, aki nem szeret repülni, főként nem sokat, semmiképpen nem ajánlanám a Tokioba induló járatokat. Azonban a repülés szerelmesei is – főként ha akkora lábakkal vannak megáldva mint jómagam – jelentős igénybevételnek vannak kitéve akkor, ha egy ilyen útra vállalkoznak. A 11,5 órás út alatt többször gondoltam a kényelmes autómra, mint eddig bármikor is egyhuzamban. Hiába a sok jótanács, hogy vegyem le a cipőm, és igyak Asprin C pezsgőtablettát, én bizony nagyon is viseltesen szálltam le a gépről.
Na de ne szaladjunk ennyire előre, vegyük sorjában. A történet valós izgalmai Münchenben kezdődtek, ahol a reptéri várakozás során lassan és biztosan sikerült megismernem leendő utastársaimat. Egy 3 fős ukrán férfikar, akik láthatóan nem egy baptista kórus tagjai voltak, és vélhetően a hosszú megelőző repülőút miatt hangos horkolással töltötték az időt. Aztán a nyelvtanár japán lány, aki a nagy kék hátizsákját a repülőn véletlenül rámdobta, így nem tudtam nem felkínálni a segítségemet, hogy ha akarja felteszem neki a csomagok közé. A japán turista csoport (kb. 80 idősebb férfi és nő), akik helyes kis parasztsapkákban, videokamerával a kezükben mindenkire mosolyogva jöttek-mentek, és költötték a maradék eurójukat mindenféle európai szarra.
A Lufthansa járata (hiába a német precizitás) simán késett 20 percet a felszállással. Ez azonban – előnyükre legyen mondva – az érkezési időben mintha meg sem látszott volna. Pedig már nem bírtam volna ki azt a 20 percet, ha letépik a körmömet akkor sem.
Az időzónák közti átjárás addig még csak-csak ment valahogy, hogy este hétkor lement a nap, és teljes sötétség borult a gép fedélzetére (mert ezzel együtt a lámpákat is leoltották), de hogy pontban éjfélkor újra felkeljen, erre tényleg nem voltam felkészülve. Aludni nem tudtam, mert nem fértem el, enni nem tudtam, mert aznap háromszor reggeliztem és 2x vacsoráztam, filmet nézni nem tudtam, mert a nyakamat ki kellett törnöm a középső monitorhoz, a szemben lévőhöz pedig nem adtak színházi távcsövet. Így aztán maradt az olvasás.
Ezek a japánok fura teremtmények. Ahogy ettek, egyből alszanak. De tényleg, mint akinek van egy reléje, hogy befejezte, és a szalvéta elhagyta a szája sarkát, a keze már vissza sem ér a tálcához, hanem mellette leesik, a szalvétával együtt. Ha felébredtek, kértek gyorsan egy vodkát, és … újabb filmszakadással elszenderültek. Lehet hogy tudnak valamit, mert ők rettentő lazán és boldogan ébredtek.
Fura dolog, de az első ilyen tapasztalatom a japánok étkezési szokásaival kapcsolatban az volt, hogy az ami nem ízlett nekik, azt lazán kiköpték. Ha szerencséjük volt akkor a tányérba, ha nem akkor a tálcára. Megjegyzem a Lufthansa nem bajnok a japán kaják tekintetében. :o)
A Narita reptér kb. hatszor akkora mint a mi Ferihegy 2, de:
- az utasokat mindenhol gépkísérők fogadják, akik azzal vannak elfoglalva, hogy a leszállástól az Imigration-ig elkísérjenek, megválaszolják a kérdéseidet
- az imigration officer gyorsan és kedvesen elvégzi a munkáját, majd kellemes időtöltést kíván angolul és japánul.
- a csomagokat a futószalagra élével állítják fel (nem össze vissza feldobálják), és ha valamit összekevertél akkor mély meghajlásokkal elkérik tőled a saját csomagjukat, és elköszönnek.
---
Gaby barátom már várt a reptéren. Régen láttuk egymást, van már vagy 10 éve, de mintha mi sem történt volna, úgy tudtunk találkozni. Semmit nem változott, legalábbis az erős extrovertált jellemzőiben! :o) A vonat út másfél órás volt, és ezt Gaby nagyon felkészülten arra használta, hogy minden fontos és lényeges kérdésben felkészítsen. Én meg a magam bamba fejével nagyon jó hallgatóság voltam neki, mert mintha egy nyolcvan gigás winchestert tolt volna az agyamba, úgy éreztem magam. De megtanultam, hogy:
- a japánok sohasem mondanak nemet, hanem nagyon körülírva elmagyarázzák hogy miként kellene másként tenni
a metró és vasútvonalakon (nem mindenhol) ki van írva az állomás neve angolul is, van ahol egy másik táblán, de mivel a járatok nagyobb része hightech, így az ajtó feletti kis monitoron leolvashatom hogy merre megyünk, melyik járaton vagyok, és hogy melyik állomás lesz a következő.
- ne egyek meg minden szart, mert itt olyan kaják is vannak amitől egy hétig csak egereket látok.
a japánok azért alszanak olyan gyorsan, mert a seggükben van egy alvógomb, és amikor arra ráülnak, az egész szervezetük kiold.
- ha egy japán nő azt mondja hogy szívesen találkozna velem, az nem jelent semmit, de ha odaadja a telefonszámát, akkor már van 40%-om (?).
- csak a görögdinnyés jelű automatáknál tudom feltölteni a metrókártyámat.
- nem halok szomjan sehol, mert annyi az italautomata, hogy minden állomásra és sarokra legalább kettőt tesznek.
---
A megérkezés így egyrészt tartalmas, másrészt kalandos volt. Gaby hihetetlen erővel és lendülettel kísért, amiért bárki nagyon hálás lenne, én pedig különösen az vagyok. A Shirokanedai-ba (itt lakok) helyi idő szerint 12:40-kor értünk. Orsi és a kicsi Andris már vártak minket. Egy kis beszélgetés és evés után (fincsi sushi) Gabyvel elindultunk Akihabara-ba. A város technikai negyede, ahova besűrítettek mindent ami hightech és bolt. Mintha a Mediamarkt és az Electroworld boltjait összegyúrnánk, és 70 utcán keresztül egy-egy épületbe tennénk. Azonban első dolgunk az volt, hogy elmenjünk Gaby kedvenc indiai vendéglőjébe (itt étteremnek nem nevezhető étkező helyek vannak, mert a nagyobb helyet a technológia igényli), ahol összesen 6 asztal volt. Zöldséges curryt ettünk, indiai lepénykenyérrel. Állat jó volt. A nagydarab szőrös szakács boldogan integetett Gabynek, majd még egy nagy marékkal adott az általunk igényeltekhez. Eztán csaptunk bele, hogy vegyünk egy fényképezőgépet – nekem.
Gaby 8 éve él Japánban, ennek következményeként elég jól beszéli a japán nyelvet. A japánok jó kereskedők, de gyenge, nagyon gyenge alkuszok – legalábbis Gaby barátomhoz képest esélytelenek. Boltba be, kérdez, meghajol, válaszol, hangot emel, meghajol, válaszol, vigyorog, meghajol, boltból ki. Kb. ennyit értettem az alső negyed órában. Esküszöm, csak annyi volt a szerepem, hogy megmondjam milyen jellegű gépet szeretnék, hogy csak egy darabot, és hogy most fizetek kártyával. Az összes többit szerintem egyszerűen élvezetből csinálta. Látszott rajta, hogy hihetetlen rutinja van benne, és nem egy kompromisszumos alkat. :o) Az egyik boltban kb. fél órát nyösztette az egyik eladó (kínai) kislányt, aki mindennel a (japán) főnökéhez rohangált. Már nagyon untam, hogy semmit nem tudunk elintézni, de Gaby is. Mondtuk, hogy elmegyünk a másik boltba, aztán ha nem találunk jobb ajánlatot – és kiszolgálást – akkor visszajövünk. Nem kellett messze mennünk, találtunk.
A második nap (kedd)
MEIJI-SHRINE 1920-ban alapították a császár és a Sóken császárné tiszteletére. Az ország népe szinte egyöntetűen vette ki a részét a tiszta sintó stílusú szentély létrehozásából. A főszentély, az imádság háza és több más létesítmény a második világháború végén a bombázások során rombadőlt, de 1958-ra eredeti formájában újjáépítették. A szentély ma is az egyik legszentebb zarándokhely.
A helyi sajátosságokról:
Az izgalmakat leginkább a helyi szokások fokozzák. A tradicionális dolgokról nem írok, mert azt bármelyik turista könyvben elolvashatjátok.
Az orrtúrás: arról pl. nem írnak ezek a könyvek, hogy a japánok bizony nagy orrtúrók. Túrnak a metrón, a vonaton, a parkban ülve a padon, a kocsiban a piros lámpánál (vagy a zöldnél), de a könyvesboltban és a bevásárlóközpontban is. Ne lepődj meg kedves errejáró, ha egy gyönyörű piros Ferrari gyönyörű vezetője azért ereszti le az ablakot, hogy kipöccintse a felesleget. … Ugye fújjjjj, de így van.
A divat: a japán fiatalok nagyobbik része nem előtűnni, hanem feltűnni szeretne. Akik ismernek tudják, hogy nem vagyok egy divat vagy kollekció bolond, de azt amit itt megélek, nem kell a vitrinbe tenni. Ezért aztán a mai fiataloknak szóló divat rendkívül színesnek (tarkabarkafarkamarha), sokfélének (a méteres kerékpárlánc jól megfér a fehér csipkével és a fekete bőrkabáttal), változatos (szinte magáért beszélőek a seggek amik kilátszanak a fiúk gatyájából).
A vezetés: drága barátaim, itt nagyon sok autó jár, de – pusztuljak meg ha nem így van – nincs hangjuk. Olyan csendesek, hogy ha mögöttem jön valaki a kis utcában és rámdudál, legközelebb nyugodtan hívhatják a mentőt – az is csendesen jár, csak szirénázik – mert az infarktust kapom. A piros lámpánál leállítják a motort, hogy ne zörögjön, és ne szennyezzék a levegőt. Nem ordibálnak egymással, hanem roppant figyelmesen vezetnek. A bal oldalon!
Aztán meg néhány izgalmas dolog, ami azért mégiscsak japán. Ilyen például az itteni ovibusz: ahol a gyerekeket egyensapkában viszik az ovónénik sétálni, nehogy szem elől tévesszék őket, és aki befér az ovibuszjáratba, annak gyalogolnia sem kell a játszótérig.
Vagy a Chevrolet helyi járgánya: ami ugye egy kiskerekű bicaj, de van ilyen Jaguarban is, az első kerék sárvédőjén egy valódi jaguár emblémával.
Építészeti érdekességnek itt az üvegtégla ház, amiben nem tudom mennyire érvényesül a melegházhatás, remélem nem erre használják.
Vagy a szieszta időt következetesen betartó taxisofőrök, akik a déli órákban letakarják magukat, és jóízűen hortyognak.
De nem maradtunk le a gyönyörű cseresznyevirágzásról (sakura) sem!
Hát ennyi!
A harmadik nap (szerda)
Esős, kedvezőnek egyáltalán nem nevezhető idő volt. A napom nagyobbik része azzal telt, hogy olvasgattam az útikönyvet, és tervezgettem a jobb napok programjait. Tulajdonképpen semmi extra.
Miután elállt az eső, gondoltam vonatozok egy kicsit, és elmentem újra Akihabara-ba, ezúttal egyedül. Mindig muris egy ismeretlen várost úgy nézni, hogy senki nem sutyorog a füledbe, nincsenek számodra könnyen érthető mondatok, vagy üzenetek.
A legfurcsább érzés persze az volt, hogy most én vagyok a kisebbség, aki bizony nagyon is feltűnő (bármennyire is nem szeretnék az lenni), hiszen az európai feje a magassága miatt (tényleg egy fejjel nagyobb vagyok mindenkinél) mindenki látja. Apropó magasság: Pavlovi módon megtanultam a vonaton lehajtott fejjel járni, mert ha kiegyenesedek folyton lefejelem a kapaszkodókat.
Van a napnak olyan időszaka, amikor a vonatozás (gyakorlatilag olyan mint otthon a metró, nem tudom miért hívják itt vonatnak) kifejezetten kellemes. Van hely és levegő. A mai nem ilyen volt. A hazafelé induló tömeg tisztességes sűrűséget adott a vágyaimnak. Tokioban 10 millió ember él. (!) Ez azt jelenti, hogy ha csak a fele utazik is tömeg van. De nem csak a fele mozog.
Ma velem szemben ült egy fiatal hármas csapat. Az egyik fiú úgy 25 perc alatt sem tudott megírni egyetlen darab SMS-t, mert ezalatt az idő alatt (amíg én számoltam) legalább 16-szor aludt el és ébredt fel. De úgy, hogy a feje majd leesett a padlóra, amin a másik kettő annyira röhögött hogy azt mindenki hallotta (egy ember kivételével! Ő aludt). A kezéből a telefon csak azért nem csúszott ki, mert a nyakába volt akasztva (itt szinte mindenki a nyakában hordja a ketyeréjét, vagy ha nem akkor akasztanak rá valami egészen rettenetes rózsaszín vagy lilássárgáskékeszöldpöttyös giccset).
Nem bírom megállni, hogy ne legyek egy kicsit pasiból, de eddig itt jó nőt (vagy legalább olyat akire egy kicsit is azt mondanám hogy már majdnem jó) egy darabot sem láttam. Azt kell írjam kedves férfikollégák, hogy az itteni nőknek genetikailag van elfuserálva a lába. Ha nem akarnám nézni akkor is észrevenném, mert annyi kurta szoknyát és X lábat még nem láttam, mint amennyit itt. Akinek pedig nem X lába van, annak adott a sors karika lábat. Ahhhh …
---
Japánban az eddigi kutakodásaimnak eredményeként kilenc playback színházat találtam. Ebből hétnek sikerült emilt küldenem.
---
Negyedik nap (csütörtök)
A reggel esővel indult, aztán szépen lassan és biztosan megmutatta magát a nap. :o) Nem is kellett több, egyből vettük a sátorfánkat és elindultunk a közeli Happoen nevű japánkertbe (azt hiszem a helyi Lionson Klub által működtetett terület lehet). A képek önmagukért beszélnek, de egy mondatot azért had engedjek meg magamnak: több száz éves bonsai-ok vannak a képen, nincs a polchoz szögelve egyik sem, a kapu folyton nyitva, mégsem lopja el őket senki, pedig az értékük irdatlan magas!
A japánkert után bátorságpróbára indultam, és megkerestem a Császári Palotát egyedül. Mindjárt az első lépésnél elrontottam, mert egy rossz irányba induló metróra szálltam, de ÉSZREVETTEM! A metrómegállóban ahol le kellett szállnom, biztosan ki volt írva, hogy „erre menj te lökött magyar turista ha a császári palotát keresed, mert ha továbbmész akkor még hat utcányit kell majd gyalogolnod!” Ne ezt a táblát én nem láttam, vagy ha láttam is akkor japánul volt írva, de angolul biztosan nem. Így hát egy kellemes napos délutáni sétával kezdtem ezt a túrát, mígnem megtaláltam a megfelelő irányt.
A Császári palota egyébiránt egy évben csak kétszer látogatható, december 23-án (ekkor van a Császár születésnapja) és január 2-án. Minden más időben a lelkes turista zárt kapukat talál. Ma április 21. van.
Nos, akkor a mai adag érdekességek Japánról:
(1) A Toyota nem csak az amelyik autó elején annak a jele van! Ez azt jelenti, hogy a Toyota (egyes hírek szerint a megvásárolt helyi autógyártó cégekkel kötött megállapodása alapján, más hírek szerint a branding működtetése miatt) számtalan olyan autót futtat, amelyeknek az elején (számomra) teljesen ismeretlen, ámde a hátulján Toyota jel van. Ezért aztán nekem aki mostanára a Toyota szinte eddig minden forgalmazott típusát ismerem, megrendült a magam tudásában való bizalmam. „Úgy néz ki, de lehet hogy más?” Csinálok majd néhány képet, és érthetőbbé válik a dilemma.
(2) A metrón fehér maszkban nem az orvosok rohangálnak civilben, hanem teljesen normális, hogy ha valaki beteg, vagy köhögős az állapota, akkor nem akar másokat megfertőzni, vagy ő maga nem akar másoktól megfertőződni, ezért felveszik a fehér műtősmaszkot! Nekem meg eszembe jutott a 7-es busz! Skic.
(3) A metró a mostani kialakításában „öngyilkosbiztos övezet”. Attól az. hogy a peronokat a metrószerelvény felé automatikusan nyíló és záródó kapuk védik. Megjön a metró, és előbb a kapu, majd a metró ajtaja nyílik, aztán visszafele ebben a sorrendben záródik. Annak aki a metró elé akarja vágni magát, jelentős mászómunkát kell végeznie.
(4) A japánok munka közben (főként akik a köztereken és közszolgáltatásban dolgoznak) folyton valamiféle füzetbe jegyzetelnek. Lila ábrándom sincs hogy mit, de hirtelen megállnak és előkapnak egy tollat meg egy kisebb füzetet és már írják is.
Vacsora:
A mai vacsorát a Top Of Ebisu toronyház 39. emeletén lévő Hokaido éttermében költöttük el. Mindazoknak, akik a klasszikus magyar konyha rajongói, és nem szívlelik az ismeretlen ízeket, ezt a túrát nem ajánlom, de hogy ne maradjon senki sem éhen, néhány étvágygerjesztő fotó tanúskodik a menüről. Egy kicsit munkás volt a Kani (tarisznyarák láb), Sasimi, Gioza, Timsum, Sushi, Kani Cahan de nagyon jól laktam, és jelzem, jól vagyok.
Az ötödik nap (péntek)
A telítettségjelzős pelus
Azt hiszem elég sokszor mondtam már, hogy a japik fura egy furmányos fajta népek. Alapvetően a berendezkedésük a praktikusságról, és a takarékosságról szól. Rendkívül körültekintőek (a vezetésben is!), és nagyon odafigyelőek mind a gyerekek, mind pedig az idősek felé. Ami most jön, attól majdnem ninjakontyot varrtam magamnak (és ez még a heti toptól nagyon is messze van).
Szóval, itt a technika olyannyira fejlett, hogy bizony a bébipelenka is el van látva folyadékszint telítettség jelző berendezéssel. Ezt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a gyerek és a pelenka közé valami elektromos varázsszert ültetnek, hanem a pelusba épített elszíneződő csík szépen jelzi, hogy az aprótalpú nép ugyan telebrúzolta egy svungra a gatyát, de a gatya még vagy három ilyen akciót képes könnyedén felszívni. Mire jó ez? Hát pl. egy csomó pénzt meg lehet vele ugye spórolni, aztán a felesleges szemetelést is meg lehet vele előzni, és hát nem utolsó dolog, hogy a mama és a bébi kapcsolata ettől vélhetően kiegyensúlyozottabb és mosolygósabb marad (fúj, mint egy multi reklám …).
Zojo-Ji templom
A mai napi kirándulásunk ebbe a szentélybe vezetett. Maga a templom és a templomkert magáért beszél, de megjegyzem nem számít nagyon különlegesnek. Ami igazán érdekes volt, az a templomkert mellett lévő, nem is tudom, hogy minek kellene hívni, szóval egy olyan hely, ahol a meg nem született gyermekekre emlékeznek. Ezt úgy teszik, hogy kicsi kőgyerekek vannak egymás mellé állítva (több ezer!), amiket színes szalagokkal és ruhácskákkal látnak el. Kezükben vagy mellettük szélforgók hívják oda a látogató figyelmét.
Izgalmas, hogy itt az öregek a templomkertbe kijárnak festeni. Nem hinném, hogy ez az itteni öregek klubjának a rendszeres programja lenne, mert egy darab ápoló, nővér, gondozó vagy effajta személy nem ólálkodott körülöttük, és nem mondta nekik hogy mit tegyenek és mit ne. Kifejezetten aktív életet élnek. Ki így, ki úgy.
Mindent az egészségért
Be kell valljam, az étkezési kíváncsiságom (és talán a bátorságom is) a mai próbán kicsit megrettent. Nem gondoltam, hogy a jól fejlett népek a zselatint (és itt most nem egy bizonyos személyre kívánok célozni, skic.) ennyire magasztalni képesek. Ugyanis történt vala az a helyzet, hogy gyümölcsöt kívánván a helyiek azzal a (hátamonszőrtállító) javallattal álltak elő, hogy kóstoljam meg a zselés mandarint. A recept: végy egy helyes kis sárga egészségesen mosolygó mandarint, tisztítsd meg a héjától (nem a sastól), majd tedd bele egy átlátszó kefíres dobozba, önts rá zselatint, és fedd be úgy, hogy azt a boltba a felnőttek és a gyerekek annyira nyálcsorgatóan vágyakoztatónak lássák, hogy halom számra vásároljanak belőle.
Nos a helyzet ez. A helyiek azt mondják, hogy ez nem szintetikus zselatin, hanem növényi eredetű, így a fogyasztása a benne lévő Collagen miatt kifejezetten áldásos a bőrnek és az emésztésnek. Hm, azért a magyar konyhának is vannak kifejezetten emésztést segítő remekei, ha tudnák …
A hatodik nap (szombat)
Szerintem a Japánok rendkívül érdekes emberek – vagy ezt már mondtam? A kicsi sziget és a sok lakos, valamint a mérhetetlen munkaszeretet és a tenniakarás jó hatással van a hétvégi szabadidőközpontok, plazák, bíccsek és mindenféle helyek forgalmára. A dolgok első jele akkor mutatkozik meg igazán, amikor egy viszonylag jól látogatott helyen megnézzük a parkolóházak méretét, és befogadóképességét. Nos, egy ilyen nagyon kedvelt helynek mondhatjuk Odaiba-t, Tokió egyik West End-jét, és nem is ez a legnagyobb! Odaiba egy nagyon kellemes fekvésű, vizes hely, ahol a szülők a gyerekekkel, a kutyák a gazdijaikkal (akikről még később fontos szó esik), és e kettő mindenféle más keveredése nagyon szépen megmutatható. A magam fajta gengszterturista, aki a megrágható, megkóstolható és megtapogatható tapasztalatok mellett a vizuális élményt is jelentősnek ítéli, itt eme (szentnek nem, de szelesnek inkább nevezhető) helyen megdöbbenő tapasztalással lesz gazdagabb: nem csak nyújorkban van amerikai szabadságszobor!!! A japánok megmutatják, hogy nincs a világon semmi olyan, amit ők ne tudnának később reprodukálni, vagy mindenkit megelőzve elkészíteni. Jelen esetben a szabadság szobrát, az Egyesült Államok szimbólumát ha nem is kertitörpe nagyságban, de a valódi - mondjuk – egytizedében simán előállították. Na jó, nem tudom, hogy valójában ajándékba kapták-e, mindenesetre nekem csendes megingást okozott a fíling.
A Japán szellemiségnek nagyon megfelelő, hogy mindenből amiből csak lehet, a LEGet akarják a magukénak. Így a legmagasabb épület, a legnagyobb óriáskerék (ültem rajta,
De legek azért persze ennél szolídabbak is vannak. Ilyen például a világ legjobb japán hawai szendvicsét áruló Kua’Aima Sandwich bár. Megkóstoltam, tényleg állat jó volt, de utána úgy néztem ki mint aki a majonézes tasakot vizipisztolynak használta. Egyszerűen nem lehet ezt a kaját úgy megenni, hogy a cucc a két darab fél zsemle közül ne – jobb esetben - a tálcán kössön ki. Azon túl, hogy nem azt kaptuk amit kértünk, és ezt kártyával fizettük, a korrekció nem csak a kért harapnivaló pótlásával járt, hanem a különbözetet ott a helyszínen VISSZAUTALTÁK a bankszámlánkra (ez kb. 90 Ft-nyi összeg volt)!!!
Vizuális élménynek a bíccsen ott volt a helyi - extrovertált - női rögbicsapat rendkívül helyes (mert komolynak egyáltalán nem nevezhető) edzése, amiben hat jól felöltözött helyi némber megmutatta az arra bóklászóknak, hogy miként is kell a rögbit japán módon, és nőiesen lejteni. Néhány bemelegítő terpeszugróstapsolós figura után egyből a lasztihoz nyúltak, és adtak a nézőknek rendesen. A fiatal fiúk (már aki szingli módon ebben a napsütéses időben erre járt) nyálaztak – kb. hárman, az idősebb urak (akik a koruknál fogva jellemzően NEM egyedül voltak) csak félő pillantásokkal konstatálták a történéseket, majd sietősen elmagyarázták a játékszabályokat a morcos tekintetű hölgyeknek.
Ezt követően eljött az én időm, a nagy pillanat, a várva várt helyszín: a helyi Toyota szalon! Nem írok részleteket, mert csak olyanokat tudnék, hogy többen azonnal abbahagynák az olvasát. A képek önmagukért beszélnek azt hiszem. Egy dolgot azonban érdemes tudni: az árak a hazai árak kb. 60-65%-án vannak.
Nos, kedves képnézegető barátaim, akik olvassátok e sorokat lassan eljutottunk a mai nap végéhez, ha sekszpíri lendületet adnák a műnek, akkor a nem várt fordulathoz. Egy a férfi mosdóban elköltött jóízű pisilést követően vendéglátóim egy nagyon helyes kis bolt megtekintésére invitáltak. A jól felszerelt, láthatóan rendkívül forgalmas boltot első nekifutásra gyermekruha szaküzletnek tituláltam, amiben nagyon helyes fodros, csipkés, színes, micimackós, kacsás, tigrises, tengerészes ruhácskákat lehet a csemetéknek vásárolni. Azonban NEM AZ VOLT! Azt hiszem alig néhány másodperc alatt a hajszálaim százai váltottak deresre, amikor mint a mennykű döbbent át rajtam, hogy ez egy KUTYARUHABOLT! Emlékszem a gyermekkori szomszédainkra, akik a téli hidegben a városi monokliskutyájukra (remélem él még, fajtatiszta keverék volt dalmatából és talán német juhászból gyúrva, és stilszerűen Szuszunak hívták) zöld pólót adtak és csíkos zoknit. Olyan hülyén nézett ki szerencsétlen, hogy a fél lakótelep rajta röhögött.
De ez a bolt egy exkluzív hely ám. Nem kínai szart adnak a kutyára, amitől ha elkezd futni egy idő után szikrát szór a műszáltól a szeme, hanem a Disney által (is) márkajelzett cuccokat. Valami olyan lehet ez mint emberben a Gucci, vagy valami hasonló. De hogy érthetővé váljon, találtam ilyen jelmezeket: darázs, kistehén, a helyi rögbicsapat meze, Snoopy, nyuszi, hamupipőke, csipkerózsika, zebra, oroszlán, és ilyen extra cuccok. Aztán nem szabad megfeledkezni a kutya életmentő mellényről (tudod, amit Pamela Anderson is hordott a béjvacsban), vagy a 12 ezer jenes kutyakimono-ról (hát mégiscsak Japánban vagyunk, és az anyaga valóban selyem!), vagy a feliratos kutyapólók (ezt itt most nem sorolom). De kapható kutya gí (gyk. karatekutyák és harci kutyák egyenruhája kék és fehér színben, egységesen megelőlegezett fekete övvel), vagy a teljes Walt Disney kollekció.
Még mielőtt bárki kifeküdne a röhögéstől, csendesen megjegyzem, hogy
(1) itt adót fizetnek a gazdák a kedvencek után
(2) az állatokat nagyon nagy becsben tartják
(3) ennek megfelelően olyan borsos árat kérnek, hogy aki azt kifizeti, a fent említett holmik ehhez képest valóban egyszerű kedvességnek tűnnek.
A hetedik nap (vasárnap)
A hetedik nap a pihenésé. Bár az elmúlt napokban bizony újra sokat szedtem a lábam, jól esett egy olyan program ahova visznek. Nem tiltakoztam, sőt egyszerűen hagytam magam … Továbbra is a legek birodalmában járunk , ezúttal Japán legnagyobb óceániárumában a Sea Paradise-ban (Yokohama Hakkeijima). A tisztességes méretű létesítménykomplexum nem marad el a korábban emlegetett helyszínek egyikétől sem, mégis van néhány figyelemre méltó jellemző amit fontos kiemelni:
- elsőként azt, hogy Yokohama rendkívüli mértékben fejlődik, és egyre többször esik szó a világvárosi létéről (ma ez még inkább az elejénb tart).
- a helyi környezetvédők ezeket a helyeket szokták a leginkább támadni, mert az itt bemutatott állatok valaha szabadon élők voltak, akiket befogtak és most humanizálják őket.
- az Aqua Stadium nézőtere egy (ugyan) fedett félkör ívű cirkuszi nézőtér, de az óceán felől érkező folyamatos szél a falak hiánya miatt folyamatosan emlékezteti a nézőket arra, hogy milyen is a hőmérséklet.
A bemutató előtt, és alatt a nézők nem csak a szélnek, hanem a helyi galambok orvtámadásainak is ki vannak téve. Jómagam előbb belenyúltam, majd ezt követően telibe kaptam egy adagot, így galabszarral a karomon integettem lelkesen a mókázó delfineknek.
A nyolcadik nap (április 25.)
Elérkezett annak az ideje, hogy az ittlétem azon programjait, amit a Japán történelmi helyek meglátogatására terveztünk Gabyvel, azt egyeztessük. Ehhez mi sem látszott jobb helyszínnek, mint egy itteni Francia kávézó (vagy inkább uzsonnázó, mert az itt kapható péksütemények állaga és cukortartalma messze meghaladja az én ilyen irányú tűrőképességemet). Gaby a szokásának megfelelően temperamentumosan felvezette az elképzeléseit, javaslatait, és apróbb kitérőkkel ugyan, de összekötötte ezt azzal, hogy milyen jó is lesz nekem. Be kell valljam, kevés olyan nagyszerű idegenvezetőt tudok egy magyar számára elképzelni Japánban mint Őt. Nem a helyismeret megléte, vagy a rendelkezésére álló tapasztalatok amik minden egyes találkozásunkkor magával ragadnak, hanem az a mérhetetlen energia és az ehhez kapcsolódó „gyerebazzegmegmutatomnekedmiittazélet” stílusa, ami több mint szórakoztató (a számomra).
Ez a nap azon túl, hogy csendben betöltöttem a 35-öt, egy ehhez kapcsolódó meglepetést is tartalmazott. Gaby - stílusosan erre az alkalomra - vett nekem egy helyi CKM magazint (FLASH), és ahogy átadta, a szemében cikázó csillogó és biztató tekintettől az volt a sejtésem, hogy ez valami igazán nekem szóló ajándék(!). Nem is értem miért … :o)
A nap fénypontja azonban csak eztán következett. Bár már egy hete Japánban voltam, még nem találkoztam a technika azon csodájával, amit egyszerűen csak MotoKlotyó-nak hívnék. Ez a csodaszerkezet teljes konform érzést biztosít a használójának. Azzal kezdődik a történet, hogy egy egészséges pisilésre indulsz, és amikor belépsz a megfelelő helységbe a fennt nevezett francia kávézóban, egy hatalmas smile fogad az angol vécé fedlapján. A magyar konstatálja a kedves gesztust, de mivel dolga eléggé sürgető, már nyúl is az ülőkéért, hogy a fröcsögés okozta lehetséges kellemetlenségeket az ülőke felhajtásával preventív módon megelőzze. Ámde ekkor jön a felismerés egy kis nyilacska formájában, amely felhívja a meg nem nevezett látogató figyelmét a balra derékmagasságba eső elektronikus irányítást végző nyomógombokra! Mi sem kellett több, e gombok kipróbálása (mint szinte minden amióta itt vagyok) azonnal valamiféle ellenállhatatlan igényt keltett bennem. Előbb a felső fedő emelkedik emberi kéz érintése nélkül, majd az ülőke, és szabaddá válik a pálya! Barátooooooooom! (Otthon csak egy mondás járja, ami segítség a nyilvános helyeken dolgukat végzők számára: „Ha mozog a lánc, meleg az ülőke!) Nos, a dolog végeztével egy egyszerű öblítéssel, majd az ülőkék alaphelyzetbe helyezésével be is fejeződhetne a beszámoló, de mint már jeleztem, ez a kipróbálások időszaka, így az elkövetkező 10-12 perc a gombok nyomogatásával, illetve a különböző irányból érkező spriccelő vízsugarak előli elugrálásokkal telt. :o) Az öröm leírhatatlan, szólna valaki Mr. Bean-nek?
A japán benzinkutak legnagyobb része úgy van megkonstruálva, hogy a töltőcsapok fentről lógnak lefelé, vagyis nincsenek fix töltőkutak a földön. Így bármilyen irányból be lehet állni (akár keresztbe is), a kutas a feje fölé nyúl, megfogja a madzagot, amivel a töltőcsapot lejjebb húzza, majd az autót megtöltve ugyanezt visszafele megismétli. Ez persze önmagában még nem volna érdekes, de az igen, hogy a kutas az autós kútról való kihajtása megkönnyítése érdekében akár a saját élete kockáztatásával is (már amennyire persze a japánok vaddisznóknak nevezhetők a vezetés tekintetében) az utcai forgalom autói közé veti magát, vagy tizenötször meghajol a megálló autók előtt, és heves karmozdulatokkal mutatja a frissen tankolt autósnak, hogy szabad a pálya, haladhat. Miután a kihajtás megvolt, visszafordul a megállt autós felé, újra még vagy nyolcszor meghajol, és gyorsan eltűnik az útról. Hát kb. így kell elképzelni itt a tankolást. Az oka egyszerű, elképesztően éles a verseny a társaságok között.
A japánok genetikeilag kódoltak a helytakarékosságra. Minden talpalatnyi helyet megbecsülnek, ami a rendelkezésükre áll. Az olyan helyeket amit csak lehet, igyekeznek mezőgazdaságilag alkalmassá tenni (főleg vidéken), leginkább risztermesztésre. Vagyis ha valaki a helyi vasút vonalán utazik, és mérhetetlen mennyiségű vizet lát japánban, az nem az árvíz, hanem a feltöltött rizsföldek látványa. Ettől eltérő mérhetetlen mennyiségű víz lehetősége még az óceán lehet, de ott azonban kevés rizs terem!
A kilencedik nap (április 26.)
Minden héten van egy napnyi időm arra, hogy újra megnézzem a magamnak készített jegyzeteket, illetve az ehhez is kapcsolódó fotókat. A mai kedd leginkább ilyen napra sikerült. Az idő kifejezetten barátságtalan esős (ahog láttam odahaza is), így inkább a szoba mellett döntöttem.
A japánok meglehetősen tradíciókövető fajtából vannak gyúrva. A különböző szokások és beégetett rituálék folyamatosan végigkísérik az életüket. A napi szieszta megejtése úgy tűnik, itt sokak számára meglehetősen fontos jelentőséggel bír. A parkok, a padok, de nemrég azt láttam hogy a játszóterek is kiváló alkalmatosságot biztosítanak a felnőttek számára, hogy a fűbe, a padra, a hintába vagy a homokozó szélére borulva egy kellemeset szunyókáljanak a friss levegőn. Ebben akár támogatják is egymást, ki bátorító szavallak, ki pedig a vállát, hátát felajánlva támasztékul.
Tokióban irgalmatlan mennyiségű étterem, vendéglő, bár van (a kocsma kifejezést itt nem nagyon ismerik). Az itt lakó emberek jelentős része a munka közben ilyen helyeken étkezik, és ezzel folyamatos forgalmat biztosít a konyháknak. A magam fajta turista csak kapkodja a fejét, hogy egy éhesebb pillanatában gyakorlatilag nem kell öt percnél tovább gyalogolnia ahhoz, hogy egy étteremben landoljon, és ott mundjuk 700-1400 yenből megebédeljen (1Yen:1,8Ft). A helyek legnagyobb része rendelkezik menüvel, amiben a forró zöld tea mindig ingyen van, kapsz hozzá egy meleg levest (én eddig vagy tengeri moszat, vagy zöldség levest kaptam), egy főételt ami jellemzően rizzsel és valamilyen sült résszel van tálalva (polip, tintahal, rák, hal, disznó, csirke, marha). Eddig bárhol ettem, mindenhol jóllaktam. Nem adtak sem keveset sem sokat ahhoz, hogy elégedetten távozzak. Azoban ha valaki nem tud pálcikával enni, jó ha megnézi, hogy a bent ülők között mennyi a nem japán, mert lehet hogy emiatt éhen marad!
A pálcikával evés szabályaihoz csak annyit, ha nem tudsz enni a két kis bigyóval, akkor NE bökdösd a pálcika végére a cuccost, hanem inkább vedd a kezedbe. A kézzel evés itt teljesen természetes, és senki nem háborodik fel miatta, azonban a szurkálósdi kifejezetten kellemetlen helyzetbe fog hozni.
A tizedik nap (április 27.)
„A szerda kiválóan alkalmas! De az lenne a legjobb, ha esne az eső, mert akkor a japánok biztosan nem lesznek sokan!” – így vezették fel a vendéglátóim a szerdai programot, ugyanis a Tokyo Disneyland-be indultunk. A gyerekek számára a mesék élővé válását, a felnőttek számára az órákon keresztüli sorbanállást jelenti Tokióban a Disneyland.
Nekem be kell valljam nagyon tetszett! :o) Lehet hogy az infantilisebb énem tudott ezen a napon jobban működni, mindenesetre léleküdítő volt egy csomó nagyon helyes aprótalpú gyerkőccel találkozni, látni a mosolyukat. És látni emellett kontrasztként azt, hogy a felnőttek hogyan csinálnak magukból komplett idiótát a különböző csecsebecsék és kütyük magukra aggatásával.
Az ide telepített amerikai, ausztrál szereplők a maguk megcsinált szépségével, kedvességével bizony nagyon is tudják a megfelelő fílinget átadni a látogatóknak. A lehetőségek bárkit képesek egy idő után magukkal rántani, és az itteniek tesznek is ennek az érzésnek a kialakulásáért. Amikor megérkeztünk mindjárt az ajtóban belerohantam egy óriás amerikai mókusba, de nem tudom, hogy éppen Chip volt-e vagy Dale! Mindenesetre az emlék kedvéért(!) készítettünk egy közös fotót is! :o)
A rengeteg fotó egyébként önmagáért beszél, hiszen számtalan látnivalóval, és minden látnivaló mellett ajándékboltokkal várják a tátott szájú gyerekeket, és a kapitalistaimperjalista kínálattal néha megfeszített küzdelmet folytató szülőket.
Egyébiránt a játék a japánok számára éppannyira fontos, mint a világon bárhol. A Toys RAS (mondjuk a magyar Úttörő áruház XXI. századi változata) azon részén, ahol a Star Wars cuccosok vannak, egy darab gyereket nem lehet látni. Kizárólag felnőttek ólálkodnak, és cserkészik be a különböző lézerkardok, maszkok, űrhajók, babák, és ehhez hasonlók kínálatát. A felszabadultabbak még egy rövidke csatát is produkálnak egymással csupán a dolog íze kedvéért. De a gyerekek számára az itteni Cartoon Networks például adja rajzfilmen az egyes részeket(!) kicsit – tényleg csak egy icipicit – lájtosabb formában.
A tizenegyedik nap (április 28.)
Ha valaki megélte már mondjuk a londoni vagy a párizsi metró világát, akár jelentős előnnyel is bírhat a Tokyo Metro használatakor. A 6-8 évvel ezelőtti állapothoz képest mára az állomások kifejezetten turistabarátokká váltak. Az állomások neve angolul szinte minden megállóban olvasható, és a nagyobb állomásokon Tourist Information Office-ok működnek, helyes, angolul jól beszélő fiatal lányokkal. A kisebb állomásokon az ablak mögött fiatal vagy idősebb, angolul nem beszélő, ámde roppant segítőkész pasik igyekeznek kézzel-lábbal a segítségünkre lenni.
A közlekedés alapértelmezésben fegyelmezett, ami igaz a járatok indulási és érkezési időpontjaira (tényleg kiszámítható, hogy ha mondjuk valahova csak 4 átszállással tudunk eljutni, akkor az itteni metró weblapján (http://www.tokyometro.jp/e/index.html) a menetrend kiszámolja, hogy hova mikor érkezünk, és mikor indulhatunk onnan tovább, és MŰKÖDIK!). De ez a fegyelmezettség igaz az utasokra is. Japánban a mozgólépcső bal oldalán illik állni, és a jobb oldalon azok akik sietnek így el tudnak suhanni mellettünk. Ha véletlen mégis a jobb oldalon maradunk, az udvariasabbja megkocogtatja a vállunkat, a nem udvariasabbja egyszerűen félrelök.
A metró legforgalmasabb részein az itteni okosok „öngyilokmentesítőpluszegykaput” létesítettek, annak okán hogy a suicid kísérletezők ne a legforgalmasabb vonalakat akasszák meg a saját hülyeségükkel. Ez azt jelenti, hogy ahhoz hogy valaki a metró elé vesse magát, legalább egy 1,40 méteres vagy annál magasabb falat kell átmásznia (amihez azért a japik lusták).
A vakokat az egész metró területén külön járda segíti. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a folyamatosan járható helyeken hosszában domborúan csíkozott sárga járolapok segítik érzékelni az irányokat (a sárga szín a látóknak kell, hogy te balfék, ne a sárga úton menj, mert az a vakoké!), az elágazásokban, és a lépcsőknél pedig a csíkozás helyett kis púpok vannak ezeken a köveken. Ez a teljes metrón MINDENHOL így van kiépítve.
A japánok az európai illemkódexet (ne legyen a fejükre olvasva) nem ismerik (vagy nem ismerhetik). Ezért az ide érkező azt láthatja, hogy az erősorrend dönti el, ki ülhet le a rendelkezésre álló üres helyekre. Ne legyenek ábrándok odahaza sem, itt azért a legtöbb pasi ül, és a fiatalok. Folyamatosan értetlenséget váltott ki, amikor átadtam a helyem az idősebbeknek, vagy ha megpróbáltam átadni, de mire a néni odaért volna, a lógógatyás suhanc már letette a seggét. (Kicsit morcosabban ránéztem, de eljátszotta hogy ennyi idő alatt elaludt – gondoltam magamban, kisbarátom azért a seggeden a gombod még nem működik ilyen gyorsan, így egy kis rázogatás után zavartan felállt. A néni persze addigra már nem nagyon akart leülni – vélhetően egy kis erőszakkal őt is rá bírtam volna erre venni – ezért a lehetetlen helyzetből zavart mosollyal a következő állomáson leszálltam. Ennyit a segítőkészségről.
Az orrfurkálásról már írtam, csak annyit fűznék hozzá, hogy a magyar bányászat itt egy rahedli tehetséges vájárt találna egy hétköznap reggeli forgalomban, és nem is kellene hozzá fejvadász szakismeret, csak egyszerűen nyitva kell tartani a szemed. Van aki elegánsan csak az ujja hegyévelé piszkálja a száraz pörcöt, van aki az első újjpercéig dugja és forgatja, van aki meg is nézi, van aki (néha) a zsebkendőjét az újjára tekeri, és van aki könyékig nyomja.
De ugyanilyen „helyesek” az ásítással is. Ha én japán fogorvos volnék, egy csomó pácienst egyszerűen levadászhatnék abból, ahogyan a képembe tolják a teljes szájüregüket. Így ásít az öltönyös bizniszmen, az általános iskolás kislány, a pajkos kamasz, a deresedő hajú halárus, vagy a metrót irányító fehérkesztyűs vezető.
A budapesti negyvenkilences villamoson találkoztam először azzal a jelenséggel, amikor a piaci kétcvekkeres nagymama a Fővám térnél úgy tud felszállni a járgányra, hogy a másik feljáratnál lévő üres helyre hamarabb odaér, mint az ott felszállók bármelyike. Szupernagyi!
Aprópó metró: a japánok egyik sajátos függőségi betegsége a metrófüggőség. De tényleg! Ugyanis ha valaki vesz itt egy jegyet (ez alapértelmezésben 160 Yen, ami), és azzal elindul bármelyik metrón, addig nem kell fizetnie, amíg ki nem akar szállni. Ezt azt is jelenti, hogy akár a teljes napját a metrón töltheti (minden állomáson tiszta klotyók vannak, újságárusok és étkezési lehetőség). Vannak, akik a napjuk egy nagy részét azzal töltik, hogy a vezető mögött állnak, és fejben ők viszik a szerelvényt az egyik állomástól a másikig.
Jó ha tudjátok, hogy itt külön számítógépes szoftvert lehet kapni a Tokió Metrora, ami szimulátor program, és teljesen élethűen működik a valósághoz. Ezeket a függő embereket pl. egy ilyen játék teljesen felkészíti arra, hogy miként kell pl. az Asakusa Line járatait Nishi-magome-től Honjo-azumabashi-ig 20 állomáson keresztül elvinni. Ebben benneértendő az érkezési és indulási időpontok betartása, a lámpák, váltók, sebesség és mindeféle dolog érzékelése. Ha nem figyelsz, a szerelvény kisiklik.
Nem akarnám az Osaka-i szerencsétlenséget nagyon ragozni (gondolom erről az otthoni híradások is szóltak), de egy primitív hiba okán következett be az egész.
A tizenkettedik nap (április 29.)
Nikko
Ezen a napon nagy kirándulásra indultunk Gaby barátommal és feleségével Naekoval. Az úticélunk Nikko volt. (Mellesleg ma kezdődött a Japánok Arany Hete. Ezen a héten – péntektől csütörtökig nem dolgoznak, hanem pihennek, ami azt jelenti, hogy utaznak, piknikeznek, templomokat látogatnak, és költik a pénzüket! Várhatóan ezen a héten minden olyan helyen ami idegenforgalmi vagy turisztikai látványosság, embertömegek fognak hömpölyögni. Csak a mai napon várhatóan 800 ezer Japán ül repülőre, és indul a világ különböző irányaiba.)
A Nikko mauzóleumnak nevezett emlékhely alapítása a Tokugavák nevéhez fűződik. Tokugava Iejaszu, az első sógun 1616-ban halt meg (mi magyarok a Shogun című filmből Toranaga Saga – vagy Tornagatya szaga néven ismerhetjük). Őt Kunondzanban temették el, de már a következő évben kedves városában, Nikko-ban helyzeték örök nyugalomra. A Császár, halála után Buddha Megtestesülésének Keleti Megvilágosítója címmel tüntette ki Iejaszut (itt a halottak új nevet kapnak ma is, valamilyen oknál fogva de szeretnek a nevükkel variálgatni). 1634-ben a császári keggyel is megtisztelt nagyúr végakaratának teljesítője, unokája, Iemicu (1604-1651) nagyapja emlékére mauzóleumot kezdett építeni. 1636-ra, a nagy előd halálának 20. évfordulójára már el is készültek vele. Iemicu példáját Iecuna is követte, s birtokok adományozásával is segítette a szentély gyarapodását. Egy császári családból származó herceget hívott meg a szentély vezetésére. Ez a szokás csak 1868-ban, sogunátussal együtt szűnt meg. (A sogunátus tagjai éppolyan polgárokká váltak Japánban, mint bárki más, és csak a császári család maradt kiemelt szerepben.)
Japánban kétféle szimbólumot lehet látni a történelmi helyeken. Az egyik a császári család jele, a másik (ezt fogjuk látni most itt) a Sógun jele.
Voltam egy olyan szentélyben, ahol a plafonon lévő sárkányokat (a sárkányok Japánban minden esetben a víz szentjei) 362 évvel ezelőtt festették, de azóta egyszer sem voltak restaurálva, tehát ma ugyanazt lehet látni, mint ennyi évvel ezelőtt. Az oka egyszerű, nem festéket használtak, hanem ékköveket törtek porrá, és keverték fenyőgyantával, és abból festettek.
A Szent Ló istállója (ha szabad ilyen profán névvel illetni a fehér paripa tartózkodási helyét) aranyveretekkel díszített, lakkozatlan, sötét fából, kitűnő arányérzékkel készült épület. Keleti homlokzatának díszét a híres három majmot szinte mindenki fényképezi (tudtátok hogy innen van?), A festett és faragott majomalakok a főhomlokzat nyílásai felett az áttört falmezőből ugranak ki.
Számos pagoda, szentély, templom van ezen a helyen, de legfontosabb érdekességük a hozzá kapcsolódó történelmi szálak, illetve az, hogy ma is állnak köztük olyan építmények (mindez fából), amiben egy darab szeget vagy bármilyen más kötőelemet nem lehet találni. Ez a japán építészet!
A japánok a különböző állatok ábrázolásánál (a fotókon is látható) furcsaságokat követnek el. Ilyen pl. hogy az elefánt egy „kicsit” kutyafejű, egy „kicsit” szőrös, és egy „kicsit” karmai vannak. Vagy a zsiráf(!) inkább hasonlít egy sárkányra. Ennek oka, hogy az akkori alkotók csak mesékből, olvasmányélményekből következtettek arra, hogy milyen is lehet egy ilyen állat, mert sohasem láttak ilyet. Ezért érdemes ezeket a m űveket ilyen szemmel is nézni.
Nikkobol egy rövid út vezet a Kegon-no-Taki vízeséshez. Itt a felvonó nem felfelé, hanem lefelé szállítja az utasokat (ne felejtsük el, Japánban vagyunk, és itt szinte mindent fordítva csinálnak). Szép időben felejthetetlen a látvány. A
A tizenharmadik nap (április 30.)
Kamakura
A legenda szerint a VII. században Kamatari miniszter, a Fujivara-k családjának megalapítója itt ásta el széles pengéjű kését (kama). A kis falu ekkor nyerte a Kamakura, a Kama Őrzője címet. Igazi fellendülése 1192-ben kezdődött, amikor Minamoto no Joritomo, a nagy tehetségű, szertelen, de vezetésre termett nagyúr, a Minamoto család feje, a Tairák legyőzése után itt alapította meg a Japán történelmét meghatározó sogunátust, a katonai vezető korlátlan hatalmát. Ezzel kezdődött a kisebb megszakításokkal hét évszázadig tartó, a császárt háttérbe szorító sóguni uralom.
A Hasze Kannon templom főcsarnokában őrzik a Tizenegy arcú Kannon, a kegyes istennő aranyozott szobrát. Ez alegnagyobb japán faszobor, magassága
A Nagy Buddha a Kótokuin templom területén fogadja a hívők és a művészet jelentős alkotásai iránt fogékony turisták tiszteletét. Ez a világ legnagyobb ülő Buddhája.
Kamakura Daibucu, a Végtelen Fény Buddhája 1243-ban készült el, először fából, öt évig tartó munak eredményeként. Öt évig állt fennt, amikor egy vihar öt perc alatt romba döntötte. 1252-ben azután bronzba öntötték a hatalmas alkotást, és csarnokot emeltek a védelmére. A csarnokot többször is elpusztította a tűzvész vagy a vihar, így 1495 után már nem is építették újjá.
A szobor láttán megérezhetjük, hogy különleges helyen vagyunk. Erre emlékeztet a templom vezető papjának intelme is: „Idegen, ne feledd, hogy korszakok tiszteletétől megszentelt területen állsz. Buddha temploma ez és az Örökkévalóság kapuja, ezért tisztelettel lépj be!”
Mi minden tiszteletünkkel voltunk jelen Gabyvel, de az éhség bizony komoly erőként hatott ránk is. A városi séta során (aranyhét lévén) azon a helyen ahol ebédelni szerettünk volna, kb. 50-60 percet kellett volna várakoznunk, míg bemehetünk. (A japánok az étterem előtt leülnek vagy sorban állnak, és megvárják amíg sorra kerülnek ha egy asztal felszabadul) Így hát Gaby várakozásra képtelensége, és lelkes kreativitása nem ismervén határokat, új próbatétel elé állított. Vett egy doboz warabimochi-t!
A Warabimochi egy édesség, csemege, kinek hogy tetszik jobban. A tartalma gyökérzselatin, fekete méz (barna cukoröntet), és szójababliszt. A gyökérzselatint megszabadítjuk az őt körülvevő papír csomagolástól, ráöntjük a fekete mézet, körészórjuk a szójabablisztet, majd ezt az egészet jól összekeverjük (amenniyre egy zselatint keverni lehet. Végeredményként egy barnás, nyúlósragadóstakonypépszerű masszát kapunk, amit jó ízléssel csípett darabokban elfogyasztunk. :o) Nos, a felvezető után szeretném megjegyezni, hogy az íze tényleg nagyon jó. De az ÁLLAGA!!! Böööeeeee …
A templomkertekben számos helyen lehet olyan „faliújságokat” látni, amikre kis papírcetlik vannak felkötve. Ezek a „jókívánságok” falai a hagyomány szerves részét képezik. Az ott járók egy papírdarabkára írnak fel kívánságokat, majd azt felkötözik ezekre a kis drótokra. Így egy
Sinto esküvői ceremóniáról készült fotókat a Nikko-i képeken is láthattok, és a Kamakurai képeken is. A zenészek hosszú, monoton sípoló, dudáló zenéje mellett a pár közel két órás ceremónián szinte szavak nélkül tesz örök hűségről fogadalmat egymásnak. A ceremónia rendkívül díszes, és látványos, mintahogy az is, aki a turista szezon kellős közepére szervezi az esküvőjét egy idegenforgalmi centrumba (Gaby azt mondja, hogy ezek valami nagypénzű családok lehetnek).
A japánok bárhol képesek piknikezni. Nem kell hozzá nekik más, csak jó idő, launch-boksz, egy kisebb tatami vagy pokróc, és néhány négyzetméternyi üres felület. Ott táborrt vernek (akár a járda szélén is), előkapják a kis motyójukat és már indulhat is a banzáj.
És még valami, ne felejtsük el ha Kamakurában járunk, hogy ez egy tengerparti város, saját bíccsel és szörfözőkkel. Érdemes ezt is megnézni (bár a korábban leírtak messze élvezetesebb látványt mutatnak).
---- itt a vége! ----
